Social Compass

Hajmeresztő dolgot láttam egy vidéki wellness-hotel éttermében, ebédkor: a mellettem lévő asztalnál egy hölgy – bár nem tudom, ez esetben helytálló-e ez a kifejezés - olyan módon tette szájába a falatot, hogy egyik oldalról a villával, másik oldalról a késsel megtámasztotta, majd így emelte fel az ételt, a két evőeszközzel szorítva, hogy ne essen le. Ezután mindkét evőeszközt a szájába nyomta, ahol az ételt a nyelvével ügyesen befordította… Azt hittem, ez csak káprázat, de nem, a dolog megismétlődött.

A helyzet általában nem ennyire rossz, de helyesen bánni az evőeszközökkel, tudni, mi mire való az asztalnál: ezt bizony igen kevesen tudják ma már. Pedig nem céltalan tudás ez: sokkal egyszerűbb az élet, ha élethelyzeteinkben tudjuk, mi mire való, mit hogyan kell csinálni. Mégis, az úgynevezett illemszabályokra ma azt mondják, felesleges: úri huncutság. Menjünk csak vissza az ősemberig! Úgy tanultuk az iskolában, hogy ugrásszerű fejlődés indult el az ősembernél az ESZKÖZHASZNÁLATTAL! Miért? Mert ugyanazt a dolgot a megfelelő szerszámmal és módon gyorsabban, egyszerűbben tudta elvégezni! Azaz célszerűbben!

Miért gondoljuk akkor, hogy semmi szükség az eszközhasználatra a mindennapi életben? Azt azért még az internet korában sem mondhatjuk, hogy majd a gépen megcsináljuk! Lásd: helyesen írni – sőt szinte írni is – alig tudunk már, de sebaj, a géppel megoldjuk! Na, az evésre azért ezt nem alkalmazhatjuk… És még egy pár dologra. Arra bíztatok mindenkit, merjen fejlődőképes ember maradni! Ha valamit nem tud, ne próbálja azzal lerázni magáról, hogy felesleges! A magabiztos eszközhasználat – legyen az evőeszköz, vagy az illemszabályok alkalmazása – higgyék el, megkönnyíti az életünket!

Szívesen állok rendelkezésükre konkrét kérdésekben is!

Üdvözlöm Önöket :)  Zsuzsanna

Régi hagyomány az újévi fogadalom, de legtöbbször el is múlik, már január 1-re... Majd holnaptól, majd a jövő héttől, majd ekkor vagy akkor, csak előbb még ez vagy az...

Szinte mindenki a környezetemben elmondta december 31-én, hogy mit fog másként tenni január 1-től. Csak múlnak a napok, de semmi nem változik.

Pedig a változáshoz semmiféle külső körülmény nem szükséges, csupán szilárd elhatározás és akarat.

Nem kell másokat majmolni, változtassunk azon, ami minket zavar. Ez lehet egy szokás, viselkedés, másokhoz való viszonyunk, sport vagy akár étrendváltás, de soha ne másokat utánozva döntsünk, hanem azt vegyük figyelembe, amit mi szeretnénk.

Szeressük annyira magunkat, hogy a szerint éljünk, ahogyan nekünk kellemes, és tegyük azt, ami nekünk jó. Ez persze nem keverendő össze azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy mások is vannak körülöttünk, hogy nem tarjuk be a szabályokat és a társadalom elvárásait.

Csupán tegyük le a minket zavaró terheket, de ezt soha ne mások kárára történjen!

És ehhez nem kell, hogy éppen január 1-je legyen, lehet akár február 9-i is….

Judit

Még nagyon fiatal voltam, amikor láttam egy filmet, amiből egy jelenet valamiért nagyon erősen megmaradt az emlékeimben. A film a szomorú sorsú Boleyn Annáról szólt, és az ő viharos házasságáról a nem túl szívélyes VIII. Henrikkel. A film amúgy kissé nyomasztó volt, viszont a jelenet nagyon kedves és emlékezetes maradt. Boleyn Anna kicsi ánya, a filmen akkor 2 éves kis  Erzsébet megkapta élete első kis uszályos ruháját. A mama erre azt mondta neki:

Kicsim, járni minden kisgyerek tud, de uszályos ruhában nem. Azt külön meg kell tanulni.

És a kis Erzsébet követte a mama utasításait, és gyakorolta a járást az uszályos ruhácskában.

Több száz évvel később a Budai Táncklub növendékeit, bár nem uszályos ruhában, de ugyancsak járni tanította Berczik Sári néni.

Sári néni neve a mai napig is legenda, persze csak egy bizonyos korosztály számára illetve azoknak, akik a táncot komolyabban művelik.

És valóban, nagyon igaz, hogy meg kell tanulni járni. Mármint tudatosan, szakszerűen, nem a totyogós korból a járó baba korba jutni, hanem úgy, ahogyan azt valóban kell. Tartással, eleganciával.

Első lépés a helyes tartás, de mivel ez nem egy mozgáskultúra cikk, ezért nem mennék bele túlzottan a részletekbe, csak röviden annyit, hogy:

-          fel a fej, le a váll, has behúz, fenék maga alá húz, és kitart (és hogy meddig? hát egész nap…), majd jár.

Meglátják, jobban áll a ruha, szebb a mozgás, sikkesebb a járás. Ja, és ami még fontos tanács: olyan cipőt válasszunk, amiben tudunk is járni.

Judit

Azt hihetnénk, hogy a kabát le- és felsegítése egyértelmű akció. Hát – sajnos – nem az!

 A LE segítés azért nem, mert, mint irtózattal tapasztaltam pl. a minap, üzleti berkekben: a hölgy beszélgetés közben elkezdte magáról lehámozni a kabátot, miközben a férfi (úrnak nem nevezhető, talán igazából még férfinak sem….) tovább beszélt hozzá nagy lelkesen, meg sem kísérelve, hogy segédkezzen a kabát levételében!

A hölgy – tiszteletre méltó, idősebb, tudós asszony – nagy nehezen kikecmergett a kabátjából és letette a székre. A férfi mindezt figyelemre sem méltatta… Ez, azt hiszem, még a mai világban is hajmeresztő!

Az utóbbi időben többször találkoztam a kabát- FEL segítés kérdésével, sőt mondhatnám, problematikájával:

kevesen tudják, hogy annak kell először felvennie a saját kabátját, aki felsegíti a hölgyre a kabátot!

Miért? Hogy ne a hölgynek kelljen nyakig begombolva várakoznia, miközben esetleg kimelegszik.

Ezt azonban általában a nők sem tudják, és sértve érzik magukat, ha netán a férfi - aki kivételesen tudja ezt – előbb maga vesz kabátot!

Ekkor az a pikáns helyzet áll elő, hogy akkor nézik udvariatlannak a férfit, amikor nem az ….

Tanács férfiaknak: célszerű lehet ilyenkor rövid megjegyzés kíséretében belebújni a kabátba: „gyorsan felveszem, ne Neked/Önnek kelljen rám várni…”

ZS

Esik az eső, vagy hó, vagy bármi, ami felülről hullik alá: megáll az élet.

Egy taxis jó mondása, hogy esőben mindenki ernyővel jár, mármint „autóernyővel”. Feltehetően azért van dugó. De reménytelen dugó.

Az autók a csapadékkal azonos arányban megdagadnak, szaporodnak, osztódnak, egyszóval sokkal többen vannak, mint az normális lenne. A csapadék az agyi képességekre is hat, méghozzá elég rosszul.

Nem értem, hogy miért nagyobb az agresszió esőben, miért akar mindenki a másik elé vágni esőben, miért akar mindenki a lehető legközelebb megállni a kiszemelt célhoz esőben (mondjuk még ez a legérthetőbb…. J )

Miért más az eső, mint a szél, vagy a tűző nap? Az autósok ilyenkor reménytelenek.

Az iskolák körül még nagyobb a torlódás mint normálisan, ami akkor sem nevezhető normálisnak, amikor normális J Kedves anyukák, tizenéves amúgy diszkóba járó, dohányzó, fiúzós / csajozós kamaszokat miért úgy kell kitenni éppen az iskola kapujában, hogy teljesen feltartsák a többi haladni szándékozót; vagy megállni kapuban, zebrán, tilosban, keresztben, hosszában, kilógva az útra, rálógva a járdára, szembe a forgalommal, átvágva a záróvonalon, stb., stb., stb.?

A többi autós is ember, ők is haladnának.

Az autózásnak is kell, hogy legyen stílusa, nem csupán akkor kell viselkednünk, ha valahol megjelenünk, a közlekedési stílusunk is minket minősít.

Itt a tél, veszélyesek az utak, vigyázzunk magunkra és egymásra!

Judit

Volt már szó arról, hogy mi a nő és a ruhásszekrény kapcsolata. Ennek továbbfejlesztett változata a díva szekrénye.

Mottó:

Ne sajnáljuk szelektálni a felgyülemlett holmikat, ezzel ugyanis nagy lépést tehetünk a jólöltözöttség irányába!

Legalábbis, ha jól csináljuk.

A díva és a ruhásszekrény kapcsolata című írásból vegyük át nyugodtan azt a részt, hogy pezsgő iszogatással támogassuk magunkat a pakolásban. Nem probléma ez, ugyanis a díva is iszik pezsgőt. Sőt, leginkább csak pezsgőt iszik.

Egy ismerősömtől hallottam, hogy ismer valakit J, aki sok kevéssé hasznos holmira akadt a szekrényében. Történt ugyanis, hogy a két hölgy pezsgőiszogatás, beszélgetés közben ráhangolódott egy kis közös ruha és kiegészítő nézegetésre, jó hangulatú selejtezésre.

Hát ilyen kincseket ember még nem látott!

Volt ott tollas fejdísz, ezer színű boa, na nem az élő, kígyóként ismert változat, hanem a tollas, díszes, cicomás, estélyi ruha kiegészítő haszontalanság. Továbbá sokféle virág kitűző, pávatollas hajpánt, selyemkesztyű, selyemsál, alkalmi táska, napernyő (ez talán mai korunk egyik legfontosabb kelléke lehet egy tömött buszon). Ja, bocsánat, a díva nem jár buszon, el sem találna tömegközlekedéssel sehova. Na és hogy folytassam a felsorolást, volt ott még arany öv, ezüst öv, bőr öv, strasszos öv, keskeny öv, széles öv, egyszerűen csak öv, bross és csatt és napszemüveg (minden fazon, minden szín), garbóból húsz, tíz színben, blúzból negyven, húsz színben, fekete garbó tizenkettő, szoknya, nadrág negyvenkettő, kabát huszonkettő, retikül ötvenkettő, cipő százkettő. Dívánk kedveli a kettes számot.

A felsorolást még hosszasan lehet folytatni, de a két díva közül a reálisabb díva mondta: állj!

Legyenek csak alapdarabok:Kell egy jó farmer, egy-két jó blúz, egy fekete nadrág, egy fekete kosztüm, egy feketegarbó, fehér blúz mindenképpen, egy- két jó kis fekete ruha (fődívánknak ebből is van harminckettő), egy jó szoknya, max. két blézer. Két-három alapcipő. És már fel is vagyunk öltözve. Mindig jól, mindig stílusosan, mindig könnyen megtaláljuk a szekrényben, amit szeretnénk. 

A kevesebb most is több.

Judit

Bevezetés -  A díva szó eredeti jelentése: Ismert énekes- vagy színésznő, filmcsillag.

Érdekes módon mégsem így vonult be a köznapi szóhasználatba. Míg a díva szó eredeti jelentése főnév, addig a ma embere a díva kifejezést inkább melléknévként használja. Hogy milyen a nő? Dívás, mondják, de röviden csak így: díva. Legyen ez a történet kissé keverve a főnevet, melléknevet, és mondjuk azt, hogy jelen leírásban a díva nem ismert énekes, nem is színésznő, sem filmcsillag, csak maga a nagybetűs NŐ -

Dívának lenni úgy a legegyszerűbb, ha annak születik valaki. Akkor sok mindent tud már genetikailag, amit másoknak fáradtsággal, sok energiával kell elsajátítani. De a tanulás még önmagában nem elég, a tudást alkalmazni és folyamatosan megtartani kell.

A díva típusú hölgy minden élethelyzetben az: stílusos, nem közönséges.

Ő is anya, feleség, dolgozik, takarít, sír vagy örül, fáradt… akár még beteg is lehet, de mindig, minden körülmények között díva marad. Aki tanulja a dívaságot, az is ilyen lesz, csak előbb sok mindent el kell sajátítania.

Szerencsés az, aki tud dívaképzőbe járni. Most senki ne álljon neki a neten keresgetni, mert dívaképzőként nem fog találni semmit. A dívaképzőben dívák tanítanak, méghozzá úgy, hogy a dívatanonc észre sem veszi, hogy dívának tanul. Csak sok év múltán fogja észrevenni, hogy elvégezte az iskolát és díva lett. Mondanom sem kell, hogy a díva mindig nőnemű.

A dívaság örök és nem időszakos. Az időszakos díva nem díva. A dívának van tartása, önbecsülése, és elvárása. Magával és másokkal szemben is. Nem UFO, hanem igazi, ízig-vérig nő. A dívák mindig felismerik egymást. A dívaság nem külsőségekben jelenik meg, hanem egyfajta életvitel, stílus, szemlélet. A dívával való együttéléstől nem kell félni, mert a díva nívót teremt maga körül, és az mindenkinek jó!

Judit

Világpolgárok vagyunk: már nem csupán magyar köszönési módokat használunk, hanem mindenféle nemzetközi verziót. És erősen begyűrűzött a tegeződés is.

A magyar viszont érdekes nyelv, ha ugyanis ezt használjuk, akkor hallgatnunk kell a fülünkre, mert van, ami jól hangzik, van, ami nem.

A jó reggelt és a jó estét nem hangzik rosszul így magában sem, főleg, ha kellemes hangnemben használjuk és nem nyersen, durván, ám a jó napot, csak így, minden körítés nélkül véleményem szerint fület sértő. Nagyon oda kívánkozik utána a „kívánok”!

Na és a tegeződés; hát attól teljesen ki vagyok borulva! Miért kell mindig, mindenhol, mindenkinek tegeződni? Első látásra, ismeretlenül? Nem kéne…

Ez valami téveszme! Ettől ugyanis nem leszünk jó fejek, sem lazák, és tévedés ne essék, még közvetlenek sem. A tegeződéshez kell valami más, valami több; valami közös, valami azonosság, akár régi ismeretség, de az biztos, hogy elsőre nem jó ötlet.

Egy gyorsétterem lánc autós kiszolgáló ablakánál a nyári gyakorlatos 16 éves mondja az erős 40-es nőnek: „Szia, mit adhatok?” Szegénynek ezt tanították! Borzalom.

Az is „kedvencem”, amikor elsőre a férfi azt mondja a nőnek: „ugye tegeződhetünk?” Hát nem!

Sokkolom a környezetemet a magázódással, de minél inkább erőlteti valaki a tegeződést, annál nagyobb bennem az ellenállás. Magázódva is lehet az ember kedves, közvetlen, barátságos és főként udvarias. A tegeződéssel sem lenne igazán baj, ha az emberek – tisztelet a kivételnek – tudnák ezt tisztelettel és normálisan használni.

Van az a helyzet, kor és szituáció, amikor egy „na csá, én lépek” vagy „helló, mizu” borzalmasan hangzik. Magát komolynak tartó ember ilyen szófordulatokat nem használ, ezt hagyjuk meg a tizenéveseknek, de nekik is csak akkor, ha egymás között vannak.

A baj akkor van, ha valaki nem tud felnőni, és még 4. 5. 6. X után is ilyesmivel próbál versenyben maradni a korral szemben. Higgyék el, nem ezen múlik.

Judit

Először is: köszönjük Horexnek a hozzászólást! És külön öröm, hogy jó tapasztalatról is beszámolt :)

Folytatódik a kórház sorozat. Sajnos az élet úgy hozta, hogy a témát a sors dobta fel, az érintettek egyáltalán nem nagy örömére.A jelszót a biztonság kedvérét hangsúlyosan megismétlem:

Tisztelem az orvosokat, a tudásukat, a hihetetlen odaadásukat, de az egészségügy, hát az valami vicces.

Story nr. 2.

Történt, hogy egy egészséges, fiatal, sportot kedvelő ember kikapcsolódni kívánt és elindult kicsit lazulni, pontosabban sportolni. Most persze mindenki azt hiszi, hogy hősünket sportbaleset érte.

Hát nem éppen, hanem egy rablótámadás, veréssel tetézve.

Innen kezdve felgyorsultak az események, mentő, kórház, teljes eszméletvesztés, súlyos sérülések.

A kórház azonnali műtétet javasolt, de még azt sem lehetett pontosan tudni, hogy mi a baj. A műtétet a páciens elutasította, miután magához tért, és kérték beleegyezését.

A műtétbe való beleegyezés hiányában a beteget a kórház a szó szoros értelmében kitette, egy szál kórházi hálóingben, iratok, ruha, lábbeli és minden egyéb szolgáltatás nélkül. Igaz, nem az utcára, csak az előcsarnokba: megengedték, hogy ott várja be, amíg érte jönnek… (ami nem volt egyszerű, mert az eset a páciens számára idegen városban történt)

Szerencsére vannak jó emberek, csodák, és egy hihetetlenül emberi, jó szándékú összefogás; az érintett végül jókor, jó helyre, jó kezekbe került.

A vége happy end, sikeres műtét (persze nem a fent említett kórházban), és remélhetően maradandó károsodás nélküli gyógyulás.

A történet azért is külön érdekes, mert ez az eset nem kis hazánkban, hanem a nagy víz túlpartján, egy csodás jóléti világban történt, megfelelően drága biztosítás mellett!

Hát beteg ott se legyen az ember!

- Judit -

Csak beteg ne legyen az ember...

Ismereteim szerint az emberek imádják a kórházas sorozatokat. Gondoltam hát egyet, én is megpróbálkozom egy ilyen sorozattal, de természetesen írott formában.

Mint általában mindig, a leírtak saját vagy más tapasztalatán aalpulnak, de a sztori természetesen át van alakítva, hogy még véletlenül se legyen túl konkrét vagy felismerhető. A valós szereplőkkel, helyzetekkel, helyszínekkel való hasonlóság ezért csak a véletlen műve lehet.

Jelszó: tisztelem az orvosokat, a tudásukat, a hihetetlen odaadásukat, de az egészségügy, hát az valami vicc...

Az első sztori: történik napjainkban, fővárosunkban

Történt, hogy egy alapvetően egészséges ember, aki dolgozik, intéz, hajt, keveset pihen, százfelé jár az agya, fáradhatatlan, egyszer csak érzett valamit. Nem is csak egy kis valamit, hanem komoly fájdalmat. Mivel nem szokott beteg lenni, először azt hitte, hogy fáradt, kimerült, nem aludt eleget, nem evett eleget, vagy talán sokat evett, ja, és ami mostanában a legfontosabb, nem ivott elég folyadékot. Próbálta ezeket pótolni, tehát aludt, evett, ivott, de a helyzet nem javult, a fájdalom nem tágított.

Persze ő nem beteg soha, tehát ment minden a régiben. De a szervezete ellene dolgozott, és érezte, hogy nem stimmel valami, a fájdalom vele maradt. Talán orvoshoz kellene menni? Na jó, legyen. Elment az orvoshoz, a körzetihez. Na, ott aztán lehet gyógyulni! Az orvos ránézett a kabátban ott álló, TAJ számmal rendelkező egyénre, és azt mondta, pihenjen, diétázzon, éljen stresszmentes életet. Ja, és adott beutalót laborra, ultrahangra. A szó klasszikus értelmében vett orvoslás, vizsgálat még csak gondolatban sem történt meg az orvos részéről. Az erős fájdalomra vonatkozó megjegyzés nem jutott el az agyáig.

A TAJ számmal rendelkező egyén másnap próbált időpontot kérni a beutalók birtokában. Labor legkorábban egy hét múlva, ultrahang két hónap múlva. Itt is lehet forró nyomon problémát feltárni, és mihamarabb gyógyulni!

A TAJ számmal rendelkező tehát várt a fényévnyi távolságra lévő időpontokra, ami a fájdalom tükrében nagy önuralmat kíván. Harmadik napon a fájdalom erősödött. A TAJ számmal rendelkező szakorvoshoz fordult. Hurrá, ott végre ( a harmadik napon) megvizsgálták! Orvos mondta, majd többet kiderít a labor (egy hét múlva) és az ultrahang (két hónap múlva).

Negyedik napon a fájdalom és a TAJ számmal rendelkező még mindig együtt voltak, így tenni kellett valamit. A TAJ számmal rendelkező kiverte a balhét, azonnali vizsgálatot követelt! Az események felgyorsultak: gyors ultrahang, nagyon rossz eredmény, szakorvos látta baj van, azonnal kórház. Kórház kérdezi TAJ számmal rendelkezőt: Hhl volt eddig? TAJ számmal rendelkező mondja: orvosoknál jártam.

A kórház aztán helyre ütött mindent, mert ott már lehetett gyógyulni!

Amíg ez a hivatalos folyamat az egészségügyben, addig valóban csak beteg ne legyen az ember!

U.I. Ezúton kérek elnézést minden orvostól, aki nem ilyen, és nagyon köszönök mindent a kórháznak, ahol hatékonyan megoldották a problémát!

Tanulság: Törődjünk magunkkal, figyeljünk a jelekre. Az élet jelez, és úgyis lassításra kényszerít.

folyt.köv...

- Judit -