Volt már szó arról, ki nyújt először kezet – de arról, hogy ki mondja ki először a saját nevét bemutatkozáskor, még nem. És – ki gondolta volna – ez talán még kevésbé egyértelmű, sőt!
A napokban voltam tanúja egy szituációnak, amikor a jól nevelt úr kissé meghajolva, barátságos tekintetét a hölgy szemébe szegezve megvárta, amíg a hölgy kezet nyújt. A hölgy nyújtotta is a kezét - ekkor azonban baj történ! Mindketten álltak, barátságosan, mosolyogva néztek egymás szemébe, és egyikük sem szólalt meg! Mindketten azt várták, hogy a másik mondja először a nevét!
Önnek mi a véleménye? Kinek kellett volna először megszólalni?
Sokan gondolják úgy férfiként, hogy pl. azért nem mondják ők előre a nevüket, mert kvázi „előreengedik” a hölgyet – de ez nem így helyes. A következő a logika: milyen helyzet az, amikor a férfi (már) tudja a nő nevét, de a nő még nem tudja a férfiét?! Nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzeljük….
Érdekes az is, hogy egy férfinak, mint alkalmazottnak eszébe sem jutna, hogy az új munkahelyén, mikor először találkozik a főnökével, akkor arra várjon, hogy majd a főnök elsőnek mondja meg a saját nevét… Ez ugyebár fel sem merülhet.
És meg is van a megoldás!
A bemutatkozási szituációt tekintve a hölgy és a főnök egy csoportban vannak!
(Kikből áll ez a csoport? A „magasabb rangúakból” = a hölgy, az idősebb, a főnök.. Néhány párosítás: püspök – kispap, igazgató – osztályvezető, hölgy – úr, idősebb – fiatalabb, stb.)
Röviden összefoglalva a bemutatkozás és a kézfogás szabályai:
- találkoznak, egymás szemébe néznek
- az alacsonyabb rangú érthetően kimondja a saját nevét, esetleg kissé meg is hajol
- a magasabb rangú ekkor kezet nyújt, és közben ő is megmondja a nevét
Felvetődhetnek ettől eltérő helyzetek; lehet pontosítani, ki melyik csoportba tartozik a bemutatkozást tekintve stb., de alapvetően a fentieket figyelembe véve a hétköznapokban nem tévedhetünk nagyot.
Üdvözlettel: Zsuzsanna
