Világpolgárok vagyunk: már nem csupán magyar köszönési módokat használunk, hanem mindenféle nemzetközi verziót. És erősen begyűrűzött a tegeződés is.
A magyar viszont érdekes nyelv, ha ugyanis ezt használjuk, akkor hallgatnunk kell a fülünkre, mert van, ami jól hangzik, van, ami nem.
A jó reggelt és a jó estét nem hangzik rosszul így magában sem, főleg, ha kellemes hangnemben használjuk és nem nyersen, durván, ám a jó napot, csak így, minden körítés nélkül véleményem szerint fület sértő. Nagyon oda kívánkozik utána a „kívánok”!
Na és a tegeződés; hát attól teljesen ki vagyok borulva! Miért kell mindig, mindenhol, mindenkinek tegeződni? Első látásra, ismeretlenül? Nem kéne…
Ez valami téveszme! Ettől ugyanis nem leszünk jó fejek, sem lazák, és tévedés ne essék, még közvetlenek sem. A tegeződéshez kell valami más, valami több; valami közös, valami azonosság, akár régi ismeretség, de az biztos, hogy elsőre nem jó ötlet.
Egy gyorsétterem lánc autós kiszolgáló ablakánál a nyári gyakorlatos 16 éves mondja az erős 40-es nőnek: „Szia, mit adhatok?” Szegénynek ezt tanították! Borzalom.
Az is „kedvencem”, amikor elsőre a férfi azt mondja a nőnek: „ugye tegeződhetünk?” Hát nem!
Sokkolom a környezetemet a magázódással, de minél inkább erőlteti valaki a tegeződést, annál nagyobb bennem az ellenállás. Magázódva is lehet az ember kedves, közvetlen, barátságos és főként udvarias. A tegeződéssel sem lenne igazán baj, ha az emberek – tisztelet a kivételnek – tudnák ezt tisztelettel és normálisan használni.
Van az a helyzet, kor és szituáció, amikor egy „na csá, én lépek” vagy „helló, mizu” borzalmasan hangzik. Magát komolynak tartó ember ilyen szófordulatokat nem használ, ezt hagyjuk meg a tizenéveseknek, de nekik is csak akkor, ha egymás között vannak.
A baj akkor van, ha valaki nem tud felnőni, és még 4. 5. 6. X után is ilyesmivel próbál versenyben maradni a korral szemben. Higgyék el, nem ezen múlik.
Judit
