Social Compass

Kedves Olvasóink!

Talán még emlékeztek a kezdetekre, hogy miért is indítottuk el a Social Compass blogunkat.

Az sem baj, ha nem, ezért íme egy kis emlékeztető összefoglaló:

blogunk alapvető célja, hogy segítséget nyújtsunk kortól, nemtől függetlenül ahhoz, hogy kiismerjük magunkat a társadalmi helyzetek, elvárások szövevényében, kézben tudjuk tartani életünket, támpontokat kapjunk a társadalmi érintkezés megannyi felületén.

Nem könnyű kiigazodni az élet számos területén, megfelelni az egyre növekvő elvárásoknak, amelyekkel bármikor találkozhatunk, akár a legváratlanabb helyzetekben.

Ezekhez ad segítséget a társadalmi iránytű, a  Social Compass, mely hamarosan ismét új bejegyzésekkel jelentkezik!

Jó olvasást, kellemes időtöltést kívánunk!

Zsuzsa és Judit

2020.03.31.

Folytatva a megkezdett sort , néhány további intelem  (forrás:  brightside.me); ezek némelyike talán magától értetődő, de korántsem mindegyik. Az üzleti életben ezek különösen fontosak, de persze, ha meg akarjuk adni a tiszteletet egymásnak, akkor a magánéletben nemkülönben:

• ne használjunk szöveges üzenetet igazán fontos közlésekre (születés, esküvő, szomorú esemény)

• mindig halkítsuk le a telefont színházban, könyvtárban, moziban, előadóteremben stb.
• ha valaki nem veszi fel a telefont az ötödik csengetésre, akkor illik letenni!
• ha chatelsz a barátokkal, akkor elfogadható, hogy rámeredsz a készülékre. Tegyük hozzá, nem biztos, hogy egy baráti társaságban ez a megfelelő magatartás, hiszen valahol azért találkoztok, hogy együtt legyetek = egymásra is figyeljetek… Ha azonban beszélni kell a telefonon, akkor feltétlenül menj arrébb pár lépést a többiektől! Feltéve, hogy nem szerepelni akarsz előttük…
• ha megszakad a vonal, akkor a beszélgetés kezdeményezője kell,  hogy újra hívást indítson
• és: ha ismeretlen számról telefonálsz, mondd be a teljes nevedet, hogy a másiknak ne kelljen visszakérdezni: „ Józsi? Melyik Józsi?”

Üdv.! Zsuzsanna

Kedves követőnk, Elizabeth hívta fel a figyelmemet a brightside.me oldalon található, mai életünket érintő viselkedési útmutatóra. Arra gondoltam, folytatásokban közöljük ezeket az intelmeket, annál is inkább, mert a társadalmi érintkezés új területeire vonatkoznak.

És ha már új érintkezési forma, akkor ebben a témában stílszerűen én is megengedem magamnak a tegezést...

Posztok, stb.:

• Ne kínozd barátaidat és kollégáidat üdülőhelyek fotóival, ráadásul a hőmérséklet megjelölésével. Inkább adj rövid leírást a helyről =  hagyd, hogy veled örüljenek ahelyett, hogy irigykednek!
• Ne kezdj olyan témába a barátod üzenőfalán, vagy fotója alatt, ami csak kettőtökre tartozik. Erre való a direkt üzenet
• Ne jelölj be senkit olyan fotón, ami nem igazán jó! - Bizony! Ez már velem is megtörtént: bejelöltek egy igen rossz fotón a megkérdezésem nélkül. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy szándékos volt…..

• Ne használj csupa nagybetűt (felejtsd el a caps lock-ot): az olyan, mintha kiabálnál.(ezt azért a legtöbben tudják)
  
• Ne használj túl sok hashtag-et: kuszává, rendetlenné teszi a posztot - igaz! Az ember csak silabizálja a hashtag-eket – mert az egybeírás miatt nem is túl áttekinthetők – és nem érti, miért nem lehetett ennek legalább egy részét„normálisan” odaírni.

• Naponta 3 fotónál többet ne tegyünk ki az Instagram-ra – vagy, ha vakáción vagyunk, max. 5-öt. - Igen, én pl. magamon azt tapasztalom, hogy egy bizonyos mennyiség után már meg sem nézem a hömpölygő fotóáradatot - hacsak nem minden képzeletet felülmúlóan izgalmas a téma.Erről mi a véleményetek?

Remélem, hasznosnak találjátok ezeket az észrevételeket. Folyt. köv.!

Üdvözlettel: Zsuzsanna

A bejegyzéseinket kommentelők felvetései nyomán született a következő kis összefoglaló, terjedelmi okokból a teljesség igénye nélkül. Megjegyzés: köszönjük a kérdéseket  @PH_fet   -nek!

A felmerült kérdések között szerepelt, hogy

• mikor, ki megy / kit enged előre – legyen az lift, étterem, lépcső stb.
• autóba, taxiba történő beszálláskor, onnan kiszálláskor mi a követendő/elegáns/ illendő magatartás
• étteremben hova ül a nő, hova a férfi

Külön-külön kifejtésre érdemesek ezek a témák, de irányadó mindenképpen az, hogy a nőt, mint védett személyt kezeli a férfi (legalábbis, ha tényleg férfi..)

Az úgynevezett illemszabályok mindig valamilyen ésszerű megfontoláson alapulnak, még ha már nem is tudjuk, mi volt az – és ez határozza meg a férfi viselkedését: ő az erősebb, ő védelmezi a nőt, ha valami történik, az ő dolga, hogy gondoskodjon a nő biztonságáról. Ezért cselekedetei a nő társaságában (jó esetben) erre irányulnak:

Taxi: először a nőt ülteti be, megvárja, amíg a nő elhelyezkedik, majd becsukja a taxi ajtaját – vagyis nem hagyja az utcán ácsorogni, mondhatni biztonságba helyezi. Hova ülteti be a nőt? Az autó legbiztonságosabb helyére, ami a jobb hátsó ülés (ott utaznak a magas rangú állami vezetők stb., ugyanezért). Ezután a férfi megkerüli a taxit, és beül a nő mellé, a bal hátsó helyre.

Megérkezvén, a férfi kiszáll, kinyitja a jobb hátsó ajtót, ahol a nő ül, és kezét nyújtva kisegíti őt a kocsiból.

Be/kijárat: a logikája az, hogy a férfi meggyőződik arról, hogy a hely, ahova a nő majd lép, biztonságos-e? Ezért, nyilvános helyre (most hétköznapi helyekről beszélünk, nem olyanokról, ahol külön ajtónálló van, vagy ilyesmi :) ) először a férfi lép be (ha lehet, oldalazva, miközben tartja az ajtót az őt követő nőnek), és ha odabenn minden ok., akkor jöhet utána a nő is. Kifelé: először a férfi lép ki az utcára, hiszen nem tudhatjuk, ott mi vár ránk?

Ülésrend: alap koncepció, hogy a férfi mindig szemkontaktusban tudjon maradni a személyzettel, ne kelljen ehhez külön forgolódnia, valamint, hogy szemmel tudja tartani az „objektumot”; be kell, hogy lássa a teret, így, ha ne adj’ Isten bármi történik, cselekedni tud, védeni, menteni a nőt. 

Bárcsak tudnák a nők, mit várhatnak el! De sajnos, nem csak, hogy nem tudják, de sokszor nem is képesek értelmezni a jól nevelt férfi (mert azért még létezik ilyen) gesztusait….

Üdvözlettel :Zsuzsanna

Volt már szó arról, ki nyújt először kezet – de arról, hogy ki mondja ki először a saját nevét bemutatkozáskor, még nem. És – ki gondolta volna – ez talán még kevésbé egyértelmű, sőt!

 A napokban voltam tanúja egy szituációnak, amikor a jól nevelt úr kissé meghajolva, barátságos tekintetét a hölgy szemébe szegezve megvárta, amíg a hölgy kezet nyújt. A hölgy nyújtotta is a kezét - ekkor azonban baj történ! Mindketten álltak, barátságosan, mosolyogva néztek egymás szemébe, és egyikük sem szólalt meg! Mindketten azt várták, hogy a másik mondja először a nevét!

Önnek mi a véleménye? Kinek kellett volna először megszólalni?

 Sokan gondolják úgy férfiként, hogy pl. azért nem mondják ők előre a nevüket, mert kvázi „előreengedik” a hölgyet – de ez nem így helyes. A következő a logika: milyen helyzet az, amikor a férfi (már) tudja a nő nevét, de a nő még nem tudja a férfiét?! Nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzeljük….

Érdekes az is, hogy  egy férfinak, mint alkalmazottnak eszébe sem jutna, hogy az új munkahelyén, mikor először találkozik a főnökével, akkor arra várjon, hogy majd a főnök elsőnek mondja meg a saját nevét… Ez ugyebár fel sem merülhet.

 És meg is van a megoldás!

A bemutatkozási szituációt tekintve a hölgy és a főnök egy csoportban vannak!

(Kikből áll ez a csoport? A „magasabb rangúakból” = a hölgy, az idősebb, a főnök.. Néhány párosítás: püspök – kispap, igazgató – osztályvezető, hölgy – úr, idősebb – fiatalabb, stb.)

 Röviden összefoglalva a  bemutatkozás és a kézfogás szabályai:

• találkoznak, egymás szemébe néznek
• az alacsonyabb rangú érthetően kimondja a saját nevét, esetleg kissé meg is hajol
• a magasabb rangú ekkor kezet nyújt, és közben ő is megmondja a nevét

 Felvetődhetnek ettől eltérő helyzetek; lehet pontosítani, ki melyik csoportba tartozik a bemutatkozást tekintve stb., de alapvetően a fentieket figyelembe véve a hétköznapokban nem tévedhetünk nagyot.

Üdvözlettel: Zsuzsanna

 Kedves olvasóink, követőink!

Boldog új évet kívánok mindenkinek! Remélem, hogy ez az év mindenkinek meghozza a várva várt sikereket, boldogságot, javakat. De ne feledjük a legfontosabbat, az egészséget.

Már 2017 van, annak idején, a 80-as, 90-es években azt hittük, 2000 után már annyira a jövőben leszünk, hogy talán az űrkorszakban fogunk élni. Most, 2017-ben pedig azok az évek tűnnek úgy, mintha valami őskor lett volna. Valóban sok minden változott az óta, lettek jobb és sokkal rosszabb dolgok. Az egyik javulás, amit kiemelnék, hogy most már mindig lehet banánt kapni. Van egy korosztály, aki ezt nem érti, hiszen ők már abban éltek mindig is, hogy banán mindig van. De vagyunk olyanok, mint én is, aki élt akkor, amikor nem volt mindig, mindenhol, minden nap banán.

Nahát, tegnap az történt, hogy bementem a boltba, és jóságos ég, nem volt banán. Rohantam eladótól eladóig, hogy hol van a banán. Mondták, hogy elfogyott. Elfogyott? Hát az nem lehet! Nem hiszem el, nincs banán, és reggel megettem az utolsót, otthon sincs. Eluralkodott rajtam a teljes kétségbe esés. Hazamentem hát banán nélkül, és annyira meg voltam indulva, hogy elfelejtettem azt a lehetőséget, hogy talán megnézhetném máshol, egy másik boltban. Egész este arra gondoltam, hogy jön a másnap reggel, és nekem nincs egy árva darab banánom sem. Van itthon kivi, alma, narancs, körte, néhány egzotikus gyümölcs, a fagyasztóban meggy és szilva, de banán nincs. Aztán alaposan elszégyelltem magam, hogy ez a legnagyobb bajom. Reggel össze is készítettem egy szeretetcsomagot étellel, ruhákkal egy hajléktalannak, akit ilyen dolgokkal amúgy is rendszeresen támogatok. Utána sokkal jobb lett a lelkemnek. Ha kicsit körülnézünk, és kinyitjuk szemünket, fülünket, lelkünket, meglátjuk, meghalljuk és megértjük azt a sok szerencsétlen sorsú embert, aki napi kínokkal küzd, és nem is gondol a banánra.

És ha csak egy kicsit tudunk nekik segíteni, akkor már tettünk valami jót.

Judit

U.i.: Természetesen azért ma feltöltöttem a banán készletemet.

Létezik még?  Felvetődött olvasóink  körében, hogy a köznyelv (is) mennyire eldurvult, a sajtóban, médiában a legdurvább kifejezések is mindennaposak….

Feltűnik-e még,  és mit lehetne tenni?

A kérdés az, hogy meg kell-e egyáltalán próbálni tenni ez ellen? Hiszen a nyelv tükrözi az adott kor szellemiségét  – ami -  hát - olyan, amilyen. Vagy mondhatjuk, hogy „tetszettek volna egy másik korban születni” ? Ami nekem feltűnt, hogy ezek a korszellem által befolyásolt változások egyre gyorsabban mennek végbe, szédítő sebességgel romlik az anyanyelv használat minősége: egyre durvább szavak, egyre rosszabb nyelvtan, egyre kisebb szókincs….

A múltkorában történ, az Opera melletti egyik zsúfolt kis utcában:  szálltam volna be az autómba, ám nem fértem oda;  csak jöttek és jöttek a járművek. „Természetesen” senki nem állt meg egy pillanatra, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Vártam, vártam, majd egy pillanatnyi szünetet kihasználva kinyitottam az ajtót, bedobtam a táskámat és gyorsan beültem. Az, hogy dudált és mutogatott a következő autó, az mondhatni alap.

De az utána jövő motoros – aki pont tud bárhol furakodni – ordítva, öklét rázva a „mi az anyád p ….  csinálsz te büdös k….” kezdetű dalba fogott, és még elmenőben is folytatta. Mondhatom, nagyon rossz érzés volt, megdöbbentő. 

(Pár nappal korábban jártam egy kedves kis alpesi országban: ott ilyen esetben megáll, mosolyog és előzékenyen int a legtöbb autós… És örül, hogy segíthet..)

Volt velem ott az Operánál valaki, aki magyar, de már pár éve külföldön él. Őt érintette igazán rosszul a dolog, megijesztette.  Meg is kérdezte, hogyhogy nem fakadtam sírva ettől a megaláztatástól? Nem mondom, rosszul érintett a tömény negatív töltés, de sírva nem fakadtam. El is gondolkodtam, miért tűrtem viszonylag nyugodtan ezt az atrocitást? Aztán rájöttem: ez a szóhasználat sajnos megszokott és általános, minden pillanatban hallani a televízióban, filmekben, rádióban, még akár a mai fogalmak szerint művelt emberek szájából is.

 A baj az, hogy ezek a szavak nem stíluselemként jelennek meg, ami adott esetben akár  helyén való is lehet, hanem „csak úgy”. A média mintegy legalizálja ezt, mert azok, akik onnan szerzik minden ismeretüket, talán nem is tudják, ezek nélkül a szavak nélkül hogyan fejezhetnék ki magukat… És ezek után, mivel erre már nem lehet ráerősíteni, ennél csúnyábban már nem tudnak beszélni, jöhet a nem verbális agresszió…

Van innen visszaút?

ZS

Kedves Követőink,

elég régen jelentkeztünk - Judit is, én is új dolgokat tanulunk és indítunk el -, így egy kicsit elhanyagoltuk a Social Compasst... Arra gondoltunk, ha valamelyikőtöket foglalkoztat egy téma, és szívesen olvasná a mi véleményünket is, kérjük, jelezze, és akkor külön foglalkozunk a témával.

Várjuk a jelzéseket!

Üdvözlettel

Zsuzsanna

Rengeteg komment érkezett az előző posztra – ezeket ezúton is köszönjük, nagyon jó, hogy a téma ennyi embert megmozgat: férfiakat, nőket egyaránt. Sőt, a férfiak vannak többségben ezúttal. Ez azt jelzi, hogy a férfiak sok esetben a nő viselkedése miatt bizonytalanodnak el, és ez, sajnos, nagyon is érthető. Ha a nő nem fogadja nőként a férfi előzékenységét, félreérti segítőkészségét, sértésnek veszi az udvariasságot (nehogy má’ azt higgye, nem tudom egyedül felvenni a kabátomat! Mit nyúlkálsz a csomagomhoz?!), akkor a férfi visszahúzódik, felhagy a figyelmes viselkedéssel. Megértem.

Csakhogy ne feledkezzünk meg két nagyon fontos dologról! (és ez persze nem csak a férfiakra vonatkozik, hanem, mondjuk így, az emberre… és ugye a nő is ember, még ha nem is ért ezzel egyet mindenki :)  )

1. Kölcsönhatásban vagyunk egymással és a környezetünkkel – ha felhagyunk a figyelmes, a másikat tiszteletben tartó viselkedéssel – mert mondjuk belefáradtunk a sok zombiba – akkor a reménye sem marad meg annak, hogy lehet ez másképp is…
2. Viselkedésünk MINDIG minket minősít! Ha udvariatlanul viselkedünk, akkor udvariatlanok vagyunk, ha bunkón viselkedünk, akkor bunkók vagyunk, és ennyi. Nincs mese.

Ha én igazán hajlandó vagyok magamba nézni, akkor milyennek látom szívesen önmagamat? Olyannak, aki pl. férfi lététre benyomul egy nő előtt az ajtón, vagy olyannak, aki mosolyogva előre engedi?

Olyannak, aki nő létére pl. félrelök egy férfit, és beugrik elé a sorba? Vagy olyannak, aki szépen nyugodtan odalép, és ha a férfi előreengedi, megköszöni, ha nem, nyugodtan vár.

Nem siker az, ha ilyen kis agresszív „győzelmeink” vannak. Ezek nem győzelmek, hanem a mi kis videó játékaink egy emberhez méltatlan közegben. De lehet változtatni!

Mert persze nem csak úriemberek kellenek, hanem úrinők is = igazi férfiak és igazi nők… Ahogyan az egyik kommentelőnek írtam, az a véleményem: a jó modor alapja nem más, mint odafigyelés, tisztelet a másik lénynek, kimutatása annak, hogy tudom, nem csak én vagyok a világon, nem csak az számít, amit én akarok.

Üdvözlet Mindannyiótoknak!

Zsuzsanna

Korábban, még akár 25-30 évvel ezelőtt is - egy Férfi (nagybetűvel, mert nem csak a nemére gondolunk) nem tudta ülve végig nézni, hogy egy nő áll… akár buszon, villamoson felállt a férfi,ha egy nő állni kényszerült volna, de a büféasztalnál sem tolakodott elé, vagy ha a nőnek nem jutott hely egy nyilvános helyen, pl. egy váróban, akkor a Férfi azonnal felállt… Hihetetlen, ugye?

Megjegyezem, találkoztam egy ilyen férfival – két évvel ezelőtt, a zsúfolt párizsi metrón… Felállt, amikor beszálltunk a barátnőmmel… nem francia volt, hanem valahonnan a Balkánról jött… Úgy látszik, még nem volt elég civilizált ahhoz, hogy férfiatlan legyen! :))

Hogy is volt "azelőtt"?

Én vagyok az erősebb, tehát: én tudok állni, átadom a helyem; bírom a hideget, rád adom a kabátom; engedlek beparkolni mert majd én megoldom, hiszen én tudok többet gyalogolni; én vagyok az erősebb, meg tudlak tartani…

Hogy is van ma?

Én vagyok az erősebb, tehát: meg tudom védeni az ülőhelyemet; el tudom foglalni a parkolóhelyet, és le tudlak ütni, ha nem tetszik; feljebb tudok mászni mint te, és nem tartalak meg, mert nem vagy elég erős, hogy megtartsd magad…

Férfi az, aki elég erős ahhoz, hogy előzékeny legyen és segítő a gyengébbel (legyen az nő, gyerek, öreg, hajléktalan, fogyatékos).

Az óvodás Pistike pedig az, aki felrúgja Juliskát, hogy előbb jusson a hintához.

Aki igazán erős, az megengedheti magának azt a luxust, hogy maga elé engedje, segítse a „gyengébbet”. Mert az előzékenység, a jó modor, az odafigyelés az IGAZI FÉRFI LUXUSA – vagyis nem mindenki engedheti meg magának – úgy látszik..

Csakhogy mi nők nem vagyunk gyengék. Megtanultunk helytállni a férfivilágban, mert rászorítottak minket. Ez félelmet kelt a férfiakban, és aki nem igazi Férfi, az fél is, amire szegény egója agresszivitással válaszol.

Kár, hogy ovis korában nem tanította meg anyukája, hogy a kislányokat előre kell engedni …Most aztán csodálkozik a mama, ha a felnőtt Pistikéje őt sem engedi előre…

• Zsuzsanna